Mindig is lenyűgözött az, hogy milyen kevés alapanyagból milyen finomakat és laktatóakat lehet készíteni egy kis odafigyeléssel extrázva. Miközben gyerekkoromban újra virágkorát élte a süssünk otthon kenyeret mozgalom – na jó, tudom, volt olyan időszak az emberiség történetében amikor ez nem mozgalom, hanem az alapvető tevékenységek egyike volt, de azért olyan régre nem datálódik a gyerekkorom – szóval engem eddig elkerült az otthoni kenyérsütés. Ami persze nem feltétlenül baj, de ahogy beleharaptam a saját sütésű kenyerembe, azért éreztem, hogy miért is jó dolog ez. A saját két keze munkájába mindig jobb harapni… (már ha nem éppen kőműves az ember, khm.)

• 1,2 kg liszt
• 4 kávéskanál cukor
• 1 evőkanál só
• 4 dkg élesztő
• 1 dl langyos víz
• 6 dl víz
• 3 evőkanál olívaolaj

Persze nálam három összetevő sosem elég, de azért így sem túl bonyolult a lista, nem? (és nincs is benne semmi meglepő…) Az összetevők megvannak, de azért a háttérről is szólnom kell: régóta kerülgettem egy nagy konyhai gépet, aztán hirtelen elhatározásból megvettem. Elhagyható, de azért sokkal kényelmesebb így készíteni a tésztát (meg a krémeket, meg a sütiket, meg a … meg a mindent!). Akinek meg a dagasztás relaxációs tevékenység, annak maradjon a két keze, tapicskoljon a tésztában könyékig – néha nekem is van hozzá kedvem. A másik, sokkal megkerülhetetlenebb a sütőforma. Én a multifunkció mentén döntöttem: mázas öntöttvas edényt rendszeresítettem, jó az a lassan, akár sütőben rotyogó ragukhoz, akár gyorsan pörkölődő kávészemekhez. Na meg kenyérsütéshez. Erős héjú, ropogós kelesztett kenyérhez.

Szóval dagasztókar bepattintva a gépbe (vagy majd a végén a dagasztó kar bedurranva, ha kézzel készül J ), tiszta konyharuha előkészítve. Egy kis edényben az élesztőt felfuttatom a cukros langyos vízben. Kb. 10 perc, és a zavaros, jellegzetes szagú folyadékot összeöntöm a többi összetevővel a keverőtálban. Na jó, nem az összessel. Kb. 1 dl vizet és 20 dkg lisztet nem öntök a tálba, hanem a keverés során ezekkel állítom be a kívánt tészta-állagot. Bocs, ugye nem szóltam későn?! Legközelebb olvass végig, mielőtt belefognál a konyhai hadműveletekbe…

Alaposan összegyúrom. Ez eltart egy darabig, de fontos része a folyamatnak, úgyhogy nincs megúszás, tekerni kell a tésztát és közben adagolni a kiegészítő folyadékot vagy épp a lisztet, hogy megfelelő legyen a massza. Aztán két órát tiszta konyharuhával lefedve pihentetem.

Két óra után eléggé kipuffadva kell lennie a tésztának, ha minden oké volt addig. Ekkor újra gyúrom, majd kap még egy óra pihenőt. Eddigre az élesztő igencsak beindul, elég neki a fele idő is, hogy ugyanakkorára tornássza a tésztát, mint az előbb.

A sütő bekapcsolását úgy időzítem, hogy az egyórás pihenő végére már kétszáz fokos legyen. És még egy időzítésre szükség van: a vaslábost annyi időre teszem be, hogy langyos legyen, mire beledobnám a tésztát. Mielőtt még megtenném ezt, egy marék lisztet dobok a meleg edénybe, és megrángatom a fülénél fogva – kesztyűs kézzel, ugye -, hogy mindenhova jusson belőle. Így talán nem tapad oda majd az edényre – nem fog.

Na, a lisztes fazékba bele… szóval beledobom a jó három öklömnyire összegyúrt tésztát – diszkréten száll a lisztfelhő, köhintek egyet -, vágok kettőt a tetején és haladéktalanul beteszem a sütőbe. 200 fok, légkeverés, nagyjából 1 óra és még 10-20 perc. Sokáig csak növekszik. Aztán meg nem barnul. De aztán azt is elkezdi. Olyankor kíváncsiságból megkopogtatom a tetejét, ha már kongós, akkor kész van. Mondom, kb. 70-80 perc.

Amikor kiveszem a sütőből, hirtelen kormányzó mozdulatokat teszek a fülénél fogva, a kenyér meg elindul benne a másik irányba. Ilyenkor már vigyorgok, mert tudom, hogy teljesen megsült és remek kérge van a kenyeremnek.

Mivel érdemes enni? Azt mondják, van, aki a dinnyét is kenyérrel eszi. Én maradok a kacsazsírnál, vagy a nagy szemű tengeri sós vajnál. Egy kevés párizsival. Na meg erős paprikával. Hát így.

Legyél te is #gasztrocker, itt: www.facebook.com/rockandchili